Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsony szenteste 

Sápadt utcagyerek játszik a parkban
rothadó avarban gyűjti a lehullt
vadgeszetnyét,
apró kezével ázott
gyufaszálakat szedeget ki,
mocskos kukák hamuzóiból...
Karácsony jön,
pénzük nincsen,
apró fát is apa
nélkül lopnak a
közeli erdőből...
csepp fejében
lázas kis rajzok:
gesztenye-bábok...
Otthon melege helyett
hidak aljában
kartondoboz az ágy,
s az asztal
(jó volt ez tavasszal)
takaró a fagyott hó
ha hullna,
azt kívánja -de jó volna,
karácsony-másnapra
szíve elcsitulna...

Ha arra jársz,
karácsony másnap már
semmit nem találsz,
De Te,ki még élsz,
gondolj egy kisgyerekre,
(szíve elcsitult,amikor
a hó lehullt)
ki a gesztenyét szedte,
ajándékát abból készítette
karácsony szenteste,
neked oda tette...

 

 

 

Kerestelek

 2009. szeptember 12., szombat 19:05

Kerestelek...
oly hosszú időn,
végtelen téren át,
a hirtelen nyári záporokban,
fel-fel villanó fényeiben
az égnek,
hangos zokogásban,
mikor angyalok sírtak
esőt a föld sajgó sebeire.
Kerestelek...
mezők zöld és piros
árvaságában, pipacsok
borszínű bimbóiban,
pillangók szárnyainak
színes hangtalanságában,
mikor meg-meg reped
a csendbe zárt rét.
Kerestelek...
Tükrök prizmáinak
fénnyel tört szilánkjaiban,
ajkaim vonalában,
szemeim mély üregeiben,
mikor bele-bele pillantottam
magányom üvegdarabjaiba,
hogy lássam vagyok e még,
s te meg vagy e már...

 

 

Metamorfózisom

Virágok.

Álmaimban éjszakánként

Másznak belém leveleik,

Érzem, lassan átölelnek.

Álmom közben

kis patak csordul arcomon,

S virág-gyökerek szívemet keresik,

Átszúrják lelkemet.

Lassan meghajlik virág-derekam,

Szemem szirmán, mint virágén, nedű akad fenn.

Méhek szűrik virág véremet

Egyesítem mézes szirmukkal

Virág-énemet.

 

 

Atillának

Fehérbe öltözött
lelkem neked,
hogy lelkedbe
énekelje prizmáit
a tegnapok
karcsú ölelésének,
a vérvörös
hajnal-óceánba
fulladt csókízű
könnyeknek,
a nap ébredését
bennem ,
a remény
szentháromságát,
s a boldogság
kékmadarát...
Jaj!
hagyd szállni
tovább, ne fonja
szárnyait hajamba,
ne pislogjon
izzó szemembe,
mert vulkán-szívem
kitörni készül...
Jaj!
kitörni kell,
s folyni lávaként,
forrón, égetve
hamut szitálni
a rétek fölé,
s rizsföldek,
sűrű, zöldes,
mocskos fehérjébe...
Fehérbe öltözött
lelkem neked,
hogy mocskosra
színezze veled
ajkaim között
a vágy-ízű
ébredéseket...


Uram!

Uram!
A sebek karomon nem vad éjszakák
Jelei, de mutatják
Rémes álmomat, s véresre járt utam.
A szálka szememben nem önnön
Hibám egyetlen darabja, csupán
Gondolat-ösvényeim egy tüskéje.
Uram!
Karcot bír e tüske minden szíven,
S ha rozsdával színezett szeg lenne az,
Már nem remélne vérző szívem,
S nem zaklatna mindig sziklába
Vájt hitem.
Uram!
Ártatlanságom stigmái már lehajtott
Fejem szemüregeibe égtek;
S amit ki ne próbáltam volna
Nincs ma oly bűn, vétek.
Uram!
Ha elhagysz, elhagynak lépteim,
S újra barázdát mar szívembe a
Magány, ha bűneimet eladhatom,
Mondd meg kinek, s ne legyek
Kárhozott Uram! Bocsásd meg e hitet!
Uram!
Adj erőt újra felállni a bérc
Jégbe fagyott tetején,
Mert nem akarok ennél bűnösebb lenni,
Az átkozott mélységbe lecsúszni én.
Uram!
Szívem kapuján mások
Gyenge szíve ne dörömböljön,
Ne legyen könnyem, ha
Szemükbe nézek, mert
Gyengeséget látok, ha
Sós víz mossa arcukat,
Ha nem lépnek hozzám.
Uram!
Ne én kínlódjak mégsem,
Mert tudom én szörnyű
Kínok között, hogy a
Magányos s a Szerelem
Egymásra talált,összeköltözött.
Uram!
Csak Te rakd rám fájó terheidet,
Lelked súlyos köveit.
Cipelném boldogan érted, melletted
Veled Uram.
Uram!
Kérlek, fogadj magadba!


Rózsának

Láttalak,
ahogy kéken siklott
hajadon a fény,
s farkasként vártad,
hogy kerekre ébredjen
a Hold...
 
Láttalak,
amint fénylő parázson
tűzben vajúdva
táncoltál,
s körbe-körbe
forgattad szívedet...
Láttalak,
a vén látnok
kezedbe sorsot vetett,
homlokodra álmot
lehelt, s hagyta
teljesüljön a
remény.
Láttalak,
ajkadba haraptad
képzeleted, s
felébredtél az álom
bódító illatából,
amikor ifjúként
lázadtál őszbe
az indián nyárból....
 
Látlak... most
virágként, szirmaiddal
színesíted a mákat,
s a holnapokkal
szélmalmosat játszol,
de nézd!
lelkedben még ott
a reggel, nem
múlt el
elmúlt léted
nyomtalanul,
hisz
összefont hajadban
ott ragyog,
emlékként szemed
szikrájában,
szíved parázsló
dobbanásában,
- dalolnak vén
sámánok,
-kiálltanak farkast
férfiak
- a tüzeket őrzik
asszonyok,
s bagoly tollak
hullanak párnád
huzatából,
hogy tudd
sorsodban
indián íjak
hatolnak a nap
első sugaraiba...
neked-általad..


Meddig?

Még meddig iszom
méregpoharából
egy elmúlt
időnek,
melyben szerettelek,
de nem álhatatosan
Csupán egyszerűen,
szívemmel-lelkemmel
nem szerelemmel.
Még meddig
teremtesz mások
gondolataiba
utálat nyilakat,
melyeket szívembe
lőhetnek,
mert szerettelek,
de nem álhatatosan
Csupán egyszerűen,
szívemmel-lelkemmel
nem szerelemmel.
Még meddig
kell megszenvednem
megegyezéseiteket
mögöttem, miközben
késeitekkel hátamban
szívem sajogja, hogy
egyszer szerettelek,
de nem álhatatosan
Csupán egyszerűen,
szívemmel-lelkemmel
nem szerelemmel.
Még meddig
kell fejet hajtanom
előtted, mert
szeretkezésünk
őszinteségét a ma
hazuggá beszélte
beléd, más hangjával
megszólítva szívedet,
mert ő nem tudja
nem tudhatja mit éreztem
akkor, amikor szerettelek,
de nem álhatatosan
Csupán egyszerűen,
szívemmel-lelkemmel
nem szerelemmel.


 

Mester és tanítványa

Augusztusi hullócsillagok
halál-szekeret alkottatok,
s ahogy az első közületek
lehullt az égről,
úgy ment el apám,
kihullt a szerszám
a mesterember kezéből.
Jaj!
Októberi hulló levelek,
nem én mentem veletek,
bátyám a tanítvány,
(a motor mestere,mely
fekete volt, mint az ébenfa,
mint szerelme gyönyörű haja)
ahogy az első közületek
földre hullatott úgy ment el ő
s múlott el szívéből minden erő.
Jaj!
Mester és tanítványa
a porban fekve is reám vár,
az idő csak jönne már,
s a másik mesteri munka
- az urna, s a koporsó-
lenne az utolsó,
mit emlékembe zárva
magam is mesterré válva
várnék a megváltó halálra.


Hogy megtaláljam

A nyár ajkából nézd;
kinyílnak a rétek virágai
s rögtön elfutnak
szirmukat,illatukat hagyva
rohannak a mindíg megújuló idő
csalfa gyöngyszemei felé.
Csupán tüskék, a hátrahagyott tövisek
maradnak, agg arcukba esnek,
s égbolt éltetője: a Nap;
- kibuggyan belőle ismét a láng.
Elbátortalanodik a szerelem,
keselyűk szárnyalják át lobbanását...
Segíts!, ha hallasz valahol még,
Segíts!
üvöltöm újra és újra a tavaszt,
mert kiszáradt szírmok szitálnak álmomban.
Segíts!
Vessem le mocskos rongyaimat,
teremtő karod emeljen ki a csendből!
A bámuló vak szemek után nézd;
lehullik ismét a lét.
Segíts!,hogy segíteni tudjak,
hogy festhessek
ruhát a tavaszra,nyárra,
egy képet a békéért,
hogy megtaláljam önmagamat,
a lángoló tengernyi szerelmet,
s forrongó szív-katlanomban
ne hagyjam soha kihűlni,
bennem éljen örökké a felharsanó,
lelket melegítő, nap-óceán!
Segíts!, hogy megtaláljam...

/saját számízére hangolva.../

 

A.D.M. emlékére

Jaj!
Letaposott sírok között
elhullott galamb a dal.
Pihenj meg temető rabja,
-ágyadban folyó leszel,
s avar az őszben.-
A némaság nehéz,
a lüktetés átitat
a hegyeken zivatar
kavar koszorúhullámokat;
már tapintható
ami nem igaz.
Madarak
madarak,
sugárzuhatagban a fények,
most éjjel jön,
magam maradtam,
mondhatok-e
a Hold-szemének
érted egy imát?

/átirat


Hiányod

(A szavak (és fogalmak) a valóságnak csak jelzései, nem tükröződései. De ahogy a kelet misztikusai állítják:
//"//Amikor a bölcs a Holdra mutat, a féleszű csak az ujjat látja//"//)A.D.M.

Hiányod léte megfeszül agyamban
hatalmas harangokat kongat a csend,
s a motor, mi testemet hajtja
mondat-zivatarért eseng.

A szavak súlyából most mit sem érzek
éjféli sötétség reszket a szobán
a tükör mélyére nézve űzött vadként
sikoltó szellem-árny suhan tovább.

Ma minden-minden feketén ragyog
a márvány, a gránit, a kristálypohár
a bensőt tipró bakancsos Góliát
mozaikokra tapossa szét koponyám.

Most hiányod léte megfeszül agyamban
és bölcsként nézném a Holdat, de
elmém nélküled félbe hajlik
így féleszűként feszülök keresztre
fentre mutató ujjaidon át.

 


NEM!

NEM!
Néha nem értem
szavaid folyását,
örvénylő mondataid.
Nem tudom
miért,mikor kell
fúgát tartanom elmémben,
hogy szívedbe nézhessek.
NEM!
Néha nem tudom
mit tehetnék lelked
fájdalmas sóhajának
halkításáért,enyhülésedért.
Mennyi ékezetet kell
felrajzolnom egy-egy
szűkülő ráncodba.
NEM!
Néha tükörbe nézve
látom fáradt arcodat,
és szemeimben szemedként
szikkad a könny,mely
nem kaphat szabad utat.
NEM!
Néha ajkadat bámulom,
hogy kiolvassam belőled
a szellemek némaságát,
a sirályok kacagását.
Nem értelek néha,
nem értem önmagam
sanyargatását sem,
ahogy te magad is
gyötrelmekben élsz,
mikor kékmadárként
suhan el mellettünk
a boldogság,de NEM!
Mi nem nyúlunk utána...

 

Hogy lásd!

-mégis-
Csak gyűlik, gyűlik
Az utálat, az undor.
Csak lobban, újra lobban
A harag lángja….
Gyáva
Vagyok, s hamut szórok
Szemeid urnájába,
Hogy lásd,
Vak vagy nélkülem…

Hogy Lásd,
Így már nem feketék az éjszakák,
Már nem reszket az ablakban
A lepke száradt színtelen szárnya,
Nem sikolt félelmet a Hold,
Mert hallom hangod,
Perceg bennem, mint
Szú az odvas fában…

Hogy lásd,
Szíved köd, melybe hűs éjjeleken
Melegen beburkolózik szívem,
Karod a nyugodt, hallgatag éjszaka,
Ha rám borítja leplét, nem reszketek.
Ajkad rózsa, mely, ha rám leheli
Illatát, felremeg bennem a vágy…

-mégis-
Csak gyűlik, gyűlik
Az utálat, az undor.
Csak lobban újra lobban
A harag lángja….
Gyáva
Vagyok, s hamut szórok
Szemeid urnájába,
Hogy lásd,
Vak vagy nélkülem…

Hogy lásd, velem vagy, az enyém,
Amikor hajnalt hasít elmémbe a Nap,
Mikor záporok sikoltanak sorban,
S könnyeikkel öntözik a földet…
Velem vagy, amikor csendet hint
Tengerek fölé a köd-színű reggel,
Mikor eszmélek, s elmém mólóján
Hangod hulláma habzik harmatot
Velem vagy…veled vagyok,
s hamut szórok
Szemeid urnájába,
Hogy lásd,
Vak vagy nélkülem....

 

 

D –nak

Téved a Föld
És a szürke alkony.
Izzik a Hold már,
Ha a tenger hulláma
Csapkodja szíved ajtaját.
Ítél, de nem vakon dönt.
Itt már Aphrodité
Könnye
Is jégeső csupán.
Szeretni nem tud,
Ki csak hiszi
A szerelmet.
Imád ki akarja azt,
Csüggedten is, fáradtan is.
És ölelvén álmában a Holdat,
Lelkében az álmot.
Nem tudom...
Már az északi szél sem igaz.
Bocsásd meg, hogy
Elhagyott hitem.


 
 

Szellem kert

Nem az a lényeg hogyan, miképp jutottunk ide, hanem, hogy honnan jöttünk, s mikor érkeztünk meg...

Téli pillanatkép- a kert

Állok a csókoktól megfosztott kerti úton, miközben arcom egyes részein érzem a szélkavart jégszilánkok okozta sebek izzó, égető viszketését. Már látom a kert közepén álló faházat, de tudom, addig eljutni nagyon nehéz és veszélyes lesz. Félek… miért pont ezen a téli éjszakán jutott eszembe ez az elhagyatott hely? A meztelenség erdeje – kopaszon, fedetlen fővel bólogató ágak meg-megreccsennek – a kietlenség kertje, vagy ahogy az indián vadász mondaná – vad nélkül halott, temetetlen múlt. – csak ne csapkodná a vihar azt a rozzant faajtót! Ide hallani az ijesztő dörrenéseket. Itt a kapu, kertem kapuja, nem tudom, mit tegyek. Visszafordulni késő, messze az otthon, a folyón túlról jöttem, míg ideértem az evezők is megadták magukat a fagynak és összeroppantak a parton hagyott kenu testével. Érdekes – gondolom magamban – az ember, evezés közben nem fázik ennyire. Dermedt ujjaim ráerősödnek a kilincsre, és egy mozdulattal berántják a kertkaput a némaságba. Beléptem a rettegés téli kertjébe. Hirtelen kapok a szememhez, mikor egy holló -lakmározásra készülve nekem repül roppant gyorsasággal. Hangosan felzokogó röhögés roham feszít belül egy ideig, aztán kitör belőlem. Hogy a holló vájja ki…! Igen, majdnem sikerült neki. Átkozott! Amikor gondolataimból ébredek, már a kerti lakból nézem a telihold árnyait, melyek ma hatalmasabbak, mint általában máskor, máshol. Hangokat hallok. Nem a megszokott farkasüvöltés, nem is a szellemek suttogása. Hanyagul fordulok a kandalló felé, még látom az elé terített medvebőrt, rajta kitátott szájú fejét hatalmas fogaival, első vadászatom áldozata. Egy pillanatra észlelem a meleget, az égő fadarabok fanyar illatát. Tudom, hogy valami történni fog. Mielőtt ájultan esnék össze, megdermeszti egyébként is jéggé fagyott testemet egy kérdés:

-Ki gyújtott tüzet a kandallóban?

Tavaszi kép

Nem kellene kinyitnom a szemem, maradnom kéne a padon fekve… illatos kert, tavaszi megújulás, a reggel első sugarai szinte áthatolnak bőrömön és fogócskát játszanak ereimben. A Nap jótékonysága, a növényzet áttetsző illata, szélhordta szemét elviselhetetlen szaga. Nem érzem, hanem bennem él a természet, nem látom, csupán érzékelem a fényt. Mozdulatlanság, felhőtlen égbolt, lustán virágba boruló gesztenyefák, apró tavaszi esőcseppek, mocsarak bűzös fortyogása és a folyó halszaga. Szép a tavasz, csak ne lenne ez a végtagokat bénító fáradtság. Meggondolom magam, mozdulnék, de mielőtt meghalni kezd elmémben a józanság, ájulás előtt felvillan a gondolat a gyenge szellő suhanásában:

-Valaki a padhoz láncolt!…

Nyáron

Nem bírom ezt a hőséget. Árnyékban is legalább negyven fokban izzad a füves-kert. Centiméterekkel a talaj felett olvadozik és lebeg minden. Látom, kertem közepén még áll a kis fatákolmány, apró lak, benne emlékek glédái csendesen, mélán. Még a gondolataim is megolvadva folynak ki levegőért kapkodó, tátogó ajkamon. Felforrt a tüdőm, az oxigén hiányától próbálok szabadulni egy-egy ásítással. Lassan ballagok, de a folyó nagyon messze van még, így hát meggondolom magam, visszafordulok a kerti csap felé. Ólomsúly nehezedik végtagjaimra, vízért reszket minden porcikám, de amikor odaérek feljajdul belőlem a rémület, eszméletvesztés előtt:

-Hová tűnt a frissességet adó, mindeddig helyén álló kerti csap?…

Őszi haldoklás

Semmi… léptek nyomai csupán a lehullott avarban, túl sok a barna és a sárga. – hé, odafenn! Nem jól keveritek a színeket!- görbül ajkam kiszáradt sarka fájdalmasan az égre. Kővé meredek a gondolattól, hogy kívánom a Napot, sugarai, mint puha, forró ujjak érintsék testemet, túrjanak hajamba, borzolják idegszálaimat. Erotikus ponyvaregény a nyárról ősszel. Nah, szép! Kábulat a fejemben jajongó, sivító, nyarat ordítani akaró masszában. Hát persze… milyen színű is lehetne ebben az évszakban? Barna, sárga, szürke hát még szép, hogy szürke. Mormogva mászkálok ebben a régi romokban heverő, haldokló kertben, itt és most mindenhol érzem a rothadó elmúlás bűzét. Megállok a kiskapu előtt, s még mielőtt holtan rogynék össze, halálos félelemmel tölti be idegeimet a kérdés:

- Ki tüntette el a kertet?…


 

 

Halk sóhaj, utoljára

Kertemből előtűnnek
csendben az árnyak,
suttogó madarak
bezárva várnak.
Halk sóhaj e vers,
eljövendő idők egy
törése szemeitek tükrében,
testetekre feszítve.
Forró folyamok sodródnak
velünk a tegnapi emlékből,
atomharmat szitál,
csendben elpilled
bennünk a város,
a borkapcás szőlőskert,
s az élet reménye.
Egy villanással lépnek ki
kertemből az árnyak,
hirtelen gombafelhő ad
végleg hűsítő árnyat.
Nem gondolunk többé a mára,
halk sóhajok szállnak fel
lelkünkből - utoljára...


 
A Styxnél

Már értem a torzók árvaságát,
újjá születő boltíveket,
a fogatlan vének indiántáncát,
s értem az éjszakai bajonett
suhogását a harcban.
- értem a vak vátesz dalait -
Újhold van, állok a parton,
nyelvem alatt obulus,
- hol van a révész?
Úgy hoztak ide a partra,
mint megvert, szétszaggatott
rongyot, mint átszúrt népek
véres, sóhajba fulladó halálát.
Penelopé, még szövi szerelmét,
végtelen szőttes...De nézd! Borges tükre,
melyből rémhadak néznek rám,
az ízeltlábú isten
magányos árnyaként.
Halkan hullámzik a Styx,
eltűnt a végtelen idő,
sehol a béke madara,
csupán kiontott életek
vörösben izzó vérvonala.
Mindenki itt van,
a karvaly-arcú fattyú,
az égen táncoló tüzes illés-szekér.
Homérosz fénytelen szemében
Mohamed harcosai holtan.
Az utolsó remény, apró kőtöredék,
egy kavics, Buddha árva könnycseppje,
mi visszaküld hozzátok
- magamért.

 

A szeretet Himnusza /youtube-ról/


szeretek, mert szeretni akarok, szeretni tudok, szeretve lenni- szeretet egységében élni...

1Kor 13 - A legkiválóbb adomány a szeretet

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem,
ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat,
hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,
odaadhatom testemet is égőáldozatul,
ha szeretet nincs bennem,
mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,
nem gerjed haragra, rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak,
örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
S a szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Most megismerésünk csak töredékes,
és töredékes a prófétálásunk is.
Ha azonban elérkezik a tökéletes,
ami töredékes, az véget ér.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek,
úgy gondolkoztam, mint a gyerek,
úgy ítéltem, mint a gyerek.
De amikor elértem a férfikort,
elhagytam a gyerek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy
most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a
három,
de közülük a legnagyobb a szeretet.

si linguis hominum loquar et angelorum
caritatem autem non habeam
factus sum velut aes sonans aut cymbalum tinniens
et si habuero prophetiam
et noverim mysteria omnia et omnem scientiam
et habuero omnem fidem ita ut montes transferam
caritatem autem non habuero
nihil sum
et si distribuero in cibos pauperum omnes facultates meas
et si tradidero corpus meum ut ardeam
caritatem autem non habuero
nihil mihi prodest
caritas patiens est
benigna est
caritas non aemulatur
non agit perperam
non inflatur
non est ambitiosa
non quaerit quae sua sunt
non inritatur
non cogitat malum
non gaudet super iniquitatem
congaudet autem veritati
omnia suffert
omnia credit
omnia sperat
omnia sustinet
caritas nunquam excidit
sive prophetiae evacuabuntur
sive linguae cessabunt
sive scientia destruetur
ex parte enim cognoscimus
et ex parte prophetamus
cum autem venerit quod perfectum est
evacuabitur quod ex parte est
cum essem parvulus
loquebar ut parvulus
sapiebam ut parvulus
cogitabam ut parvulus
quando factus sum vir
evacuavi quae erant parvuli
videmus nunc per speculum in enigmate
tunc autem facie ad faciem
nunc cognosco ex parte
tunc autem cognoscam sicut et cognitus sum
nunc autem manet
fides spes caritas
tria haec
maior autem his est caritas

(you tube)


szikrák és szilánkok / fragmentos y las chispas

... ne nézz rám úgy, mintha már láttál volna, ne szólj, minta tudnád ki vagyok, ne dobj száraz gallyat lelkem parazsára - szikrák szemeim - ha megteszed, lángra kap hajad, égő fáklya leszel, nem jár majd hozzád, csak a pokol kínja, s a hite vesztett reménytelen...
...Ne, ne próbáld kinyújtani felém kezed - szilánkok ujjaim - ha megérintesz, összezárt öklödből szívem vére szivárog majd, s amikor szétfeszíted sajgó tenyered, ott leszek benne... összetört darabja életednek... belém nézel, mikor fejed kezedbe hajtod, s meglátod önmagad tükrömben... ember vagy, ne próbálj Isten lenni...
...ne akarj betakarni, ha testem reszket - nem fázom - ... beszélek,csak TE nem hallod, mert nem hozzád szólnak szavaim, benned csupán üresen koppannak - csend sem lehetsz , az is én vagyok - ... Ne zavard meg hangoddal a csendet, maradj alázatos, nyugodt szolgája a világnak, a tömegnek,mi körbevesz...
Ne velem foglalkozz ,magaddal törődj, s azokkal kik nagyobb szükségét szenvedik a szeretetnek,ők maguk vannak, én pedig magányosan - nem, nem vagyok egyedül - ... velem van mindaz,mi én vagyok... szikrák és szilánkok...

... No me miran como si has visto ya tienen, no le digas que soy yo para saber el modelo, no tirar una ramita seca alma - chispas los ojos - si lo hace, el cabello de fuego, una antorcha se quema, no usted, sólo un pedazo de dolor, y la fe perdido la esperanza ...
... No, no me tratan de proporcionar la mano - los fragmentos de los dedos - si afectan el corral y luego parte de mi corazón está goteando sangre, y cuando las palmas de distancia tensión dolor, voy a estar ahí ... piezas rotas de la vida ... buscando en mí, las manos en la cabeza cuando la unidad, y se encuentra en el espejo, yo ... hombre, no trate de ser un Dios ...
... No quiero ser cubiertas, si mi cuerpo temblando - no frío - ... hablando, pero no puede oírle, porque no hablan, es decir, simplemente deberá llamar en blanco - no pueden silenciar, es también, me - ... No interrumpa la voz del silencio, la estancia humilde, al servicio de la paz mundial, la multitud, a nuestro alrededor ...
No se ocupan de mí, le preocupa, y aquellos que están más necesitados de amor, que son, y yo estaba solo - no, no estoy solo - ... lo es todo para mí, lo que soy ... fragmentos y las chispas ...


Magányosan


Rálehel a múlt,
mikozben jövőjében
új csillag ragyog,
s feledni próbálja
a fűtetlen szobában
ránehezedett fagyot,
szíve szakad,
lelke törik ezer
meg ezer darabra,
tudja nem gondol
már senki arra
a meggyötört alakra...
Mégis
rálehel a múlt
minden pillanatban,
s kit végzet
kardja súlyt
úgy ül a parkban
egy padban...
magányos lelkében
vadul reszket
egy álom,
életen innen,
túl a halálon...

 

Bevégeztetett képzelet - átírva lelkemre


Sirályok sivítva sikoltanak
némán hallgatom hangjukat,
s közben képzeletemben
elképzelt alakod képeket mutat.
Képzelem hajad, ahogy befonják a szelek,
megpihennek rajta tiszta életvizek.
Képzelem rubint könnyedet,
felizzó hamuként bőröm égeti meg,
s rám zúdítja percenként árvaságom.
Képzelem, hogy semmi sem igaz,
semmi sem az...
a homlokon túli csend
a lelket eláruló vers...
Képzelem mellkasom, mi behorpad
a cigaretta füstjének súlya alatt,
s mozdulatom, mely e romlott testre mutat.
Most elképzelem ajkad,
ahogy két sziromként
enyém felett lebeg, s
karod intő mozdulatát,
ahogy csendre inti a Dunát.
Képzelem tested, csípőd vonalát
a benne megáradt folyót, a
hűsítő esőre vágyó erdőt,
melynek ha felfeded titkait
térdre hull előtted a Nap.
képzelem álmod,
-álmom mosolya-
hosszú, fáradt
vágyakozás, mely álmomban
lel nyugvó helyet...
Most sirályok sikoltva sivítanak,
egyre fordulok
-már nem fekszem hanyatt-
látom, amit nem képzeltem el,
szellő Krisztus megfeszítve
zápor feszületre,
tévedtem...
nem sirály sikoltott
Krisztus hangja hallatszott
égi atyjának feltéve a kérdést:
Éli,Éli,lama sabaktani?
Én mégis próbállak magamba képzelni,
két együtt ringó
hajó a folyón,
de fonalat veszítek Uram fia miatt.
Elmém egy hangra riad...
Képzeletem elvérzett a vágyban,
izzó hamuban elégettetett, hallom a hangot,
ahogy arcomba leheli:
bevégeztetett...

 


Ibn al Sardarnak-válasz

/"/...Most bűn, ha választ vártam,
de haragom így enyhűlt, a kandalló tüzénél kétely volt, mi eltűnt mind, s e válaszod újabb kérdést vetett fel, mire ,ha kell, tán valami felel./"/
(Abdullin Sardar)

Ha bűn a vágy,
és nem lelem bűnömnek a feloldozást
bűnökbe süppedek, elrejtezem bennük,vétkeimmel takarom magam
Én vétkezem...

Kételyek?
Eloszlani látszanak,
téves ideák maradnak csupán
kedves barátom homlokán
Én nem kételkedem...

Válaszok?
Mind kérdőjelek vagyunk
csupán derekunk próbál
felkiáltani az égre írásjelként,
de nem egyenesedhetünk ki, mert
fáj minden szó,gondolat és tett,
ám a bűn örökre megbocsáttatott,
elvétetett.
bennem a felelet, ezzel vétkem
igazzá tettem.
Én feleltem


Szívinfarktus


Cigaretta, kávé,magány.
Halál utáni vágy,
eltemetett kedvesem
ölelő karjaiban
zsibbadás.

Zsibbadás, görcs,légszomj.
Levegő után kapkodás
lázas kényszerképzetekben,
holt kedvesem kezében
nem érzem kezem.

Nem érzem kezem,karom, vállam.
Halál utáni vágy,
lassú és híg élniakarás
kérdőjellel,zárójelben
mellkasi szorítás.

Mellkasi szorítás, haldoklás.
Kényelmetlen kórházi ágy,
ordító és álomba hajló
mély képzelgések,látomások
angyalt látom és volt-életem
erősödő életjelek előtt.

A halál előtt,halál utáni vágy,
élni akarás kérdőjellel,
zárójelben.
(...élni akarás?...)


Elhívás

(átirat)

Nem csupán az éj ajtajából kilépő szellemek,
a cselló,mi őrzi a zokogást,
a gyermek-szelek,kik elrabolják a hangokat,
Ólatin ikonok nevetése alján
kiélhetetlen élet,
nem csupán az agyat metsző obszidián penge,
egy férfi is hív...
Tegnap éjjel viaszláng kóborolt,
ablakomba vissza-vissza tért,
a fenyvesekben farkas-arccal suhan a szél,
és suttogja: itt haladtak el a vének,
itt vonszolták magukban a bölcseletet,
szemeikben a nap tüzét;
De...nem csupán a vének;
halott hajók az óceánok mélyén,
a reggeli lebbenő tengerkék ég,
bánatos szigetek,némaság folyói,
nem csupán az éj ajtajából kilépő szellemek,
egy férfi is hív önmagam


Háborús emlékeim


(A néhai Jugoszláviában...)

Valami felébresztette
bennem
mit átéltem egyszer,
most újra látom
százszor
és százszor
ezzel teli minden álmom,
de nappalom sincs többé
...a háború nyoma...
Látom, ahogy ablakom
alatt vonulnak
az egyenruhák
a gránátvetők
...a halál...
Emlékszem
mikor aludni
tértem, tudom
nem féltem,
mert biztonságot
adott, mi fejemet
nyomta,
párnám alatt
a puska...
milliószor
koppant az
ablak,
szilánkok vágódtak
neki minden napnak.
Az utcán vér
és még több vér
csapatban vonul
a sok tüzér.
Elmémben cseng
még a ki nem
mondott ima:
Istenem segíts
csak ma,
csak még
ma éjszaka!
Álmomból ébredek,
kezemben gránát
a gyilkos forma
...a halál nyoma...
Még ma is félek
néha megrettentenek,
emlékek,
nem felejtek,
emlékezek...
Béke!
Mit kezdjek veled???


Íme lelkem

Íme lelkem lámpásai;
kemény kagylónyomatok az árnyak
völgyei felett,
íme öklöd, mi most nyílik,
s felreppen belőle egy galamb,
íme az est szakadéka,
odalenn feszülnek fény nélküli sikoltások,
s íme lelkem,hol feszakadt sebek az álmok,
míg rostálom gondolataim közt
a szerelem-lyuggatott végtelent...
Ma kérek nevet önmagamnak,
mikor fel ijed szellemed tűzfalán a kín,
és süvítő vihartáncba kezd
mindenütt a kacaj.
Íme a fejemhez vágott átkok,
a zokogásba keretezett
vádak hamvadása; a szem,
íme múlt életem keserű,
tegnapi szeretkezéseink némasága,
csillag-folyamok Déli csillaga: szabadság,
s ahol állok, a part,
itt sorstalanságig nyomorodom,
itt idegszálaimon játszik égető énekeket az ősz
s ami nevetéseddel permetezett rügyekből
sarjadt valaha; papírra írt időm,
vérét veszti a hold felkelte ajkán,
ahogy átszúrja a daktilusokat kétélű némaságom.
íme lelkem, csend-húrokat vallatna
de nem jő a hallgatag avar hangja

 

Mélykék

Mélyen kékülő nedves az égbolt,
kihúnyt szikráknak csak aláhullásuk
látszik,s érzik bennük a fájdalom,
hogy fényüknek feketébe torkollottak
színeik,szavaik,gondolataik.

A napsütötte mennyezet a múlt csengésével csattan,csapódik csendesen mégis,mert hulló meteoritok darabjai ezüst-csillámba burkolják a mákat.
Mint az utolsó tüzijáték, szabadon
akarat nélkül, taszításra hullanak alá.
Kívánni? mert ez mondja a fáma, de jaj! ki ne mondd, mert vágyad nem teljesül, ha csupán csak suttogod is; hallom én.

Lehulló csillag-cseppek csobbanása a tengernyi élet-küszöbön, hajnalig feketében,mint a gyász, aztán a nap első sugaraival együtt buknak óceánok mélyébe, de megmaradnak színükben pompázva: égi mélykékben,a felszín alatt, s ezt látom én,s látod, te,mikor hatalmas vizeket hódítasz meg karjaiddal
csapkodva a hullámokban - mélykék...


Szerelmem emlékére-Sinisának

Most fényes gránitok között
lélekben a béke nyomaival,
a zivatar is csendesen jár,
s a szelek észrevétlen
fonják be esőtől nedves hajam,
takarják, szárítják hűsen
könnyektől elgyötört arcom...

Most az Isten is halkabbra
vette lépteit, nem szól,
nem mutat vádló ujjával
a vétkesen felejtett tettre,
s e fájó csendben
kezemmel símítom
kőtáblába vésett,
aranyba foglalt neved
hallgatagon,síró
apatini temetőben...
összetört szívemben
örökké szíved
szerelmem
rád emlékezem......


 

Színvall(om)ás

Őszbe hajlik bennem
mozdulatlanságod,
s az állókép
fehér foszlányként
leng szemem előtt.

Halványulnak idebenn
szótlanságod színei,
s a némaság
szürke palástként
borul vállamra.

Elhalkul lelkemben
szívtépő zokogásod,
s a reszketés
vörösen világítja meg
arcom éleit.

Megnyugszik szívemben
szó-dobod robaja,
s a fájó ritmus
kéklőn árad szét
ereim csatornájában.

Vakká válnak előttem
szemmel veréseid,
s a szenvedés
csendben elborítja
fekete hajam hullámait.

Őszbe hajlik benned
mozdulatlanságom,
s némaságom dobbanásai
benned kelnek új életre
színtelen színvall(om)ásban...